Jód, a jó(d)barát

Árvay Bálintnak hívnak. Hosszú évekkel ezelőtt saját életemben és családunkban felmerült összetett egészségügyi kihívások irányították rá a figyelmemet a funkcionális szemlélet fontosságára, s tereltek aztán arra az útra, melyen jelenleg mérnöki elfoglaltságaim mellett a tanító szolgálat jegyében mint funkcionális táplálkozási tanácsadó járok. Az egészségtudatos gondolkozás, a mögöttes okok és összefüggések megértésének vágya s a prevenciós szemlélet azóta életem alapvető részévé vált.

A jódról, annak valódi arcáról és képességeiről egy 2014-es online konferencia („The Thyroid Summit”) során hallottam. Megdöbbentett, milyen súlyos hatású félreértések övezik világszerte ezt a témát. Ekkor kezdtem el azt behatóan tanulmányozni, megismerve azoknak a hazai és külföldi szakemberek munkásságát, akik előttem járnak ezen a téren. 2015 óta vezetem a magyar jódmozgalom központi fórumaként működő „Jódpótlás tudományos alapokon” nevű Facebook-csoportot. Taglétszámunk 12 ezer fő felett jár. Folyamatosan teszem itt közzé a felkutatott és rendszerezett információkat, hiteles, szűrt „jód tudásbázist” építve a témában magyar nyelven is.

Célom, hogy jól érthető, szemléletes nyelvezettel, de a szakmai helytállóságra nagy hangsúlyt fektetve megosszam másokkal ezt tudást, hogy a jódot, ezt az igazságtalanul eltiltott jóbarátot az emberek végre vissza tudják fogadni életükbe, ezáltal is jobbá téve azt, legyen szó az egészség megőrzéséről vagy akár annak visszaszerzéséről.

Nézze meg a Viva Natura prémium szárítmányokat >>>

A holisztikus megközelítésre és az összefüggések kirajzolására nagy hangsúlyt fektetek tevékenységem során, hiszen a jódot soha nem önmagában kell alkalmazni, hanem mindig egy rendszerszemlélettel kialakított, személyre szabott holisztikus egészségjavító program részeként. Folyamatosan mélyítem a tudásomat a kapcsolódó témakörökben és alakítok ki együttműködéseket azok képviselőivel, hiszen a cél nem egy izolált “jódiskolát” létrehozni, hanem épp ellenkezőleg: integrálni az ortomolekuláris jódpótlást a funkcionális medicina eszköztárába.

Hitvallásom: „Használd a kihívásaidban rejlő energiát arra, hogy megtanulva a leckét segíts magadon és másokon egyaránt!”

Mióta létezik jódhiány? És jódpótlás?

Amikor elődeink hosszú évezredekkel ezelőtt eltávolodtak az óceánoktól s így a tengeri eredetű táplálékok (főleg az algák) fogyasztása is jelentősen visszaesett, több más lényeges tápanyag mellett szervezetünk egyre kevésbé jutott hozzá jódhoz is, főleg annak figyelembevételével, hogy mi lenne az az ideális jódbevitel, amihez testünk hozzászokott s amit egészsége hosszú távú fenntartásához igényelne.

Ebből a szempontból, ha a táplálékokban lévő jódra koncentrálunk, a tengeri algák fogyasztása játssza a fő szerepet. A japán emberek manapság is nagy mennyiségű ilyen algát (wakame, kombu, nori, hijiki) fogyasztanak, amivel jelenleg egyedülállóan a Földön több milligrammos jódbevitelt valósítanak meg napi szinten. Ha viszont étrendjükből kivesszük az algákat, minden mást (halak, tengeri herkenytűk stb.) megtartva, jódfogyasztásuk az eredeti 5%-ára esik vissza. Ebből is látszik, mennyire fontosak lennének étrendünkben a tengeri algák. Hogy miért mégsem a legjobb ötlet az algákra építeni jódbevitel céljából manapság, arra nem a természet, hanem az ember kell, hogy megadja a választ: óceánjaink tisztasága az elmúlt évtizedekben drasztikusan leromlott, így az algák szennyezettsége valós probléma sajnos.

Az előbbiek alapján elmondható, hogy a tengerektől távol eső szárazföldi területeken (a Kárpát-medence is ilyen), ahol csekély a talaj s így a benne termő növények jódtartalma, a jódhiány mindig is probléma volt. Ezt még tetézni tudja, ha az adott terület magasan fekszik (hegységek). Súlyos hiány esetén olyan következményekkel kell számolni, mint a golyva (megduzzadt, kitüremkedő pajzsmirigy) és a kreténizmus (szellemi és fizikai visszamaradottság, magzati fejlődési rendellenesség).

Mindez viszont nem jelenti azt, hogy ha ezek a súlyos rendellenességek nem jelentkeznek, akkor optimális a jódellátottságunk! Ahogy a skorbut hiánya sem jelent automatikusan ideális C-vitamin szintet szervezetünkben, és ha nem vagyunk angolkórosak, attól még nem biztos, hogy optimális a D-vitaminellátottságunk.

Ugyanezt a logikát kellene követni a jódnál is, és elvonatkoztatni végre annak a súlyos pajzsmirigyzavarokhoz kötődő kizárólagosságától. Simán lehetünk még jódhiányosak attól, ha nincs golyvánk vagy nem születtünk a fenti rendellenességgel!

Mivel a jódhiány kontinentális területeken roppant gyakori probléma, a múltban is történtek próbálkozások enyhítésére, jellemzően valamilyen alapélelmiszerhez (só, vaj) adagolva ezt az elemet, hogy tömegesen érjék el vele az embereket. Ezeknek az intézkedéseknek – különösen a jódozott sónak – a hatékonysága azonban erősen korlátozott az alacsony koncentráció és a csekély biológiai hasznosulás miatt. Maximum a legsúlyosabb jódhiányt lehet vele enyhíteni, ezzel viszont a fentebbi logikát követve abszolút nem kerülünk még át a skála másik végére, ahol az ideális jódellátottság található. E kettő közt – később még látni fogjuk – két nagyságrendbeli a különbség. Azaz az ideális jódadagok kb. századrészét visszük ma be!

Az emberi test ideális jódigényei tehát a milligrammos tartományban mozognak, mindig is ott mozogtak. Ilyen nagyságrendű jódbevitel (lenne) szükséges ahhoz, hogy belső programjaink sejtjeinkben optimálisan fussanak. Minden mással kompenzációra kényszerítjük a szervezetünket. Hogy ennek hosszú távon mennyire lesznek súlyos következményei, abban már tapasztalhatók egyéni különbségek. Valaki jobban tud kompenzálni, valaki kevésbé. A nők szervezete jellemzően sokkal érzékenyebben reagál a jódhiányra, mint a férfiaké. Erről még később lesz szó.

A milligrammos bevitelt a szárazföldi területeken a tipikus étkezési szokások mellett csak jódpótlással tudjuk biztosítani. Ezt nem szabad „pótmegoldásnak” tekinteni, nekünk ez a pótszernek tűnő megoldás „a” megoldás! Ezt a jódbevitelt jódpótlásra szánt, koncentrált, a jód mindkét fontos (ionos és molekuláris) formáját tartalmazó készítményekkel lehet gazdaságosan megvalósítani. Ilyen pl. az 1829 óta létező és nagyobb patikákban azóta kapható vizes bázisú komplex jódoldat, a Lugol-oldat.

Miért nagyobb probléma manapság a jódhiány?

Környezetünkben az utóbbi évtizedekben jódellenes vegyi anyagok egész sora jelent meg és dúsult aztán fel. Ezek az anyagok a versengő gátlás elve alapján tovább növelik a jódszükségleteinket. Sok ilyet ismerünk, jellemzően fluor-, klór- ill. bróm-származékok, azaz toxikus hatású halogén anyagok. Egy megdöbbentő példát kiemelve: a tűzijátékokból és rakéta-üzemanyagokból felszabaduló perklorát (ClO4-), ami vízoldékony ionként rendkívül elterjedt és még a bioélelmiszerekben is megtalálható, 30x erősebben „ragaszkodik” a jódot a sejtekbe szállító kis szivattyúk, az ún. nátrium-jodid szimporterek (NIS) kötőhelyeihez, mint maga a jodid ion, gátolva annak érvényesülését és intracelluláris transzportját.

A kontinentális életmód és a jódtilalom miatt alapból jódhiányosak vagyunk, a toxikus halogének pedig csak tovább súlyosbítják ezt az állapotot. Amikor elkezdünk végre milligrammos adagban jódot szedni, az kilökheti a neki szánt helyekre befészkelődött toxikus halogéneket (főleg brómszármazékok), s előfordulhat, hogy az elején emiatt kellemetlenségeket (fejfájás, orrfolyás, stb.) tapasztalunk. Fontos tudatosítani, hogy ezek nem a „jódmérgezés” / „jódizmus” tünetei, hanem épp ellenkezőleg: a toxikus hatású jódellenes anyagok jód által kiváltott ürülésének a kísérői.

Hol és miként mutatkozhat meg, ha jódhiányos vagyok?

Az emberi testben az elterjedt közvélekedéssel ellentétben nem csak a pajzsmirigy igényel jódot a működéséhez és az egészséges szöveti felépítés fenntartásához, így a hiányállapot tünetei is rendkívül sokfélék lehetnek. Az alacsony bevitel miatt jódigényes szerveink egymással kezdenek el versengeni ezért az értékes elemért. Sajnos ilyenkor mindig lesz, aki alulmarad ebben a küzdelemben.

Függően attól, hogy melyik szerv ill. szervrendszer működését érinti jobban a krónikus jódhiány s hogy szervezetünk hol tudja azt a legkevésbé kompenzálni, más-más terület jelezhet be. Fontos lenne, hogy tudjuk értelmezni testünk ezen vészjelzéseit, illetve természetesen még jobb lenne jódtudatos magatartással megelőzni a tünetek kialakulását, hiszen a megőrzött egészség többet ér, mint a legyőzött betegség. A jódpótlásban abszolút érvényesül a prevenciós szemlélet.

Hogy mekkora a gond, annak megállapításához elég körbenézni, milyen gyakoriak manapság a jódigényes szervek rendellenességei. Ha például a pajzsmirigyből indulunk ki, amire a legtöbben a jóddal kapcsolatban gondolnak: egy 96.000, elvileg egészséges embert bevonó német tanulmány (Papillon Studie, ultrahang vizsgálat) szerint a 18-65 évesek 30%-ánál találtak valamilyen elváltozást (göb, ciszta, golyva) ez a szám 45 év felett pedig már 50% volt. Vagyis 45 év felett gyakorlatilag minden második ember pajzsmirigye (annak szövetállománya) beteg! Ebből a szempontból pedig a szervezet jód- (és szelén-) ellátottsága alapvető fontosságú.

A fentieken túl a pajzsmirigy funkcionális rendellenességei is igen gyakoriak manapság, s egy jelentős részük mögött a hosszan tartó, fel nem ismert jódhiány is ott szerepel mint fontos oki tényező.

Pedig fontos tudni, hogy a pajzsmirigy előnyt élvez a jódra a többi fogyasztóval szemben, mert az élethez nélkülözhetetlen hormonokat termel, így szevezetünk magasan priorizálja az ellátását. Ez azt jelenti, hogy ha már a pajzsmirigy sem kap elég jódot, akkor az összes többi jódigényes szervünk jellemzően évek, akár évtizedek óta éhezik!

Mellcsomók, emlődaganat, petefészek-ciszták, méhmiómák, prosztataproblémák, a méhszáj elváltozásai, magzati idegrendszeri fejlődési rendellenességek, az immunrendszer gyengeségei stb.: ezen rendellenességek az újabb kutatási eredmények alapján mind-mind erős ok-okozati kapcsolatot mutatnak a jódhiánnyal és sajnos manapság járványos gyakorisággal terjednek!

Általánosságban elmondható, hogy minden szerv, ami kiválaszt vagy termel valamit, nagyon jódigényes. Az egész mirigyrendszer az (nem csupán a pajzsmirigy!), de ugyanígy a teljes gyomor-bél traktus is, az idegrendszer, a reproduktív szervek, az immunrendszer, a bőr stb.

Külön kiemelném a gyermekvállalás, várandósság témakörét A magzati fejlődés és aztán a szoptatás rendkívül jódigényes állapot, és képes akár a végletekig is kiszipolyozni az anya szervezetét ebből az értékes elemből. Nem véletlen, hogy gyakran ezután szoktak bejelezni az egyes jódigényes szervek az anyánál, elhízás, depresszió, ciszták, pajzsmirigyproblémák, -gyulladás, mellcsomók stb. alakulnak ki.

Sajnos az alacsony jódtudatosság miatt a jódhiány időközben transzgenerációssá mélyült: amennyiben az anya jódhiányos (és ahogy beszéltük, ha nem pótol jódot, akkor ki lehet indulni abból, hogy igen), úgy a gyermeke sem jut optimális mennyiségű jódhoz, hiszen magzatként kizárólag az anya vérkeringéséből kapja / kapná, születés után pedig az anyatejen keresztül. Az anya szervetlen jóddal való ellátottsága a pajzsmirigyhormonok szintjétől teljesen függetlenül is fontos tényező!

A fentiek alapján világos, hogy amennyiben valakit eltiltanak a jódtól, azzal éhezésre ítélik nem csak a pajzsmirigyet, hanem az összes többi jódigényes szervét, s ez különösen nőknél járhat hosszú távon igen csak katasztrofális következményekkel.

Ha a jód ilyen fontos, miért tiltják mégis? Mi történt vele?

leginkább egy 1948-ban az USA-ban történt állatkísérletre, az abból levont hibás következtetésekre és azok kritika nélküli elterjedésére vezethető vissza. Ennek során a kutatóorvosok (Wolff és Chaikoff) kísérleti patkányok pajzsmirigyének fiziológiás válaszát vizsgálták az egyre növekvő jódbevitel függvényében. A pajzsmirigy jódfelvételét radioaktív jódizotóppal figyelték, miközben az állatok egyre több stabil jódot kaptak, így vérükben egyre nőtt a szervetlen jodid szintje, melyet a kutatók mérésekkel ellenőriztek.

Egy bizonyos érték felett azt tapasztalták, hogy az állatok pajzsmirigye nem vett fel több jódot: úgy tűnt, hogy a vérben a szervetlen jodid egy bizonyos szintje (0,2 mg/l felett) blokkolja magát a jódfelvételt. Ezt ráadásul tovább gondolták és kijelentették, hogy a jelenség a pajzsmirigyben zajló hormonszintézisre is gátló hatással bír majd, és alulműködést okoz. Az utána következő évtizedekben ez Wolff-Chaikoff effektus néven került be az orvosi egyetemi tankönyvekbe, mint a fiziológia alaptörvénye.

A probléma az egészben csupán az, hogy mára kiderült, a kijelentések egyike sem igaz: az emelkedett szérum jodid koncentrációk egy szint felett csak a radioaktív jód felvételét blokkolták a versengő gátlás elve alapján: a stabil jodidionok „áradata” miatt a radioaktív ionok nem jutottak fel arra a „kompra” (NIS, ld. korábban), amely a vérből a pajzsmirigysejtekbe szállítja a jódot. A stabil izotóp felvétele és a hormonok szintézise problémamentesen zajlott tovább, de mivel a kutatók csak a radioaktív részecskék útját tudták követni, abból indultak ki, hogy megállt a folyamat.

Wolff és Chaikoff nem mérték meg a kísérleti állatokban a pajzsmirigyhormonok szintjét és más egyéb módon sem vizsgálták az esetleges alulműködést, így tévedésükre hosszú évtizedekig nem is derült fény. A jód egyszerűen kegyvesztetté vált, hiába használta korábban az akadémiai orvoslás milligrammos adagban több mint 100 éven keresztül kiemelkedő eredménnyel, a fentiek miatt az 1950-es / 60-as évektől kezdődően az egész világon elharapódzott a jódfóbia, s elterjedt, hogy a „sok” jód veszélyes, mert leállítja a pajzsmirigy működését, s hogy az ember ideális jódszükséglete csupán napi 100-200 µg. (Mi sem áll távolabb a valóságtól!)

A múlt században történt egy másik, a jód szempontjából igen kártékony esemény is. Az 1960-as években Hokkaidón (Japán egyik szigete, magas algafogyasztásssal) nagyarányú endémiás golyvát figyeltek meg a lakosság körében. A fenti kutatópáros egyik tagja, Wolff felfigyelt erre és nem is volt rest mindezt azzal magyarázni, hogy bizonyára az algákban lévő „túlzott mennyiségű” jód okozza a problémát a Wolff-Chaikoff (1948) hatás alapján, s ezt széles körben publikálta is az endokrinológiai szaklapokban. A helyi (japán) kutatók nem gondolták, hogy a jód lenne itt a probléma, hiszen ez a golyva térben és időben lokalizált jelenség volt, és Japán többi részén hasonlóan magas algafogyasztás és jódbevitel mellett nem jelentkezett.

Később kiderült, hogy a jelenséget a Hokkaidón akkor fogyasztott algákban lévő goitrogén szennyeződés okozhatta, nem pedig a jód. Wolff jódfóbiás kijelentései ekkor viszont már mindenhol elterjedtek. Tragikomikus az egészben, hogy a jódot az 1811-es felfedezése után elsőként épp golyva gyógyítására használták, milligrammos adagban és elsöprő sikerrel, jól dokumentált módon, Wolff mégis azt állította cikkében, hogy ezek a jódmennyiségek golyvát okoznak, és ezt a szakma kritika nélkül el is fogadta világszerte.

Tehát egy pajzsmiriggyel kapcsolatos, sosem igazolt hatásra hivatkozva tiltanak minket még mindig, 70 évvel később is azoktól a jódadagoktól, melyekkel végre nem csupán a pajzsmirigyünk kapna esélyt a megfelelő jódellátottságra, hanem az összes többi jódigényes szervünk is végre optimális mennyiségben juthatna hozzá.

Ha csupán a pajzsmirigyet nézzük is, már e szervünk ideális jódigényei is abszolút a milligrammos tartományban mozognak, azaz egy nagyságrenddel feljebb a „bőven elegendőnek” titulált 100-200 µg-tól, ami valójában a minimumok minimuma, a legsúlyosabb rendellenességek kialakulásához valaha (ma már nem feltétlenül) elégségesnek bizonyult mennyiség, nem pedig az optimum.

A korábban felsorolt jódigényes szervek ideális szükségletei ehhez jönnek még hozzá. Ha mindezt figyelembe vesszük, még egy nagyságrendet kell, hogy ugorjunk felfelé az optimális napi jódbevitelnél, kb. 12-15 mg körül landolva. Ez az érték (12.000 – 15.000 µg) mai szemünknek ugyan soknak tűnhet, hiszen a jelenlegi ajánlás (RDA) 100-szorosa, de ugye maga a jódbeviteli ajánlás hibás, mert téves alapokon nyugszik. Régen, még a fenti félreértés előtt orvosok három generációja alkalmazott nagy sikerrel napi 12-50 mg jódot általános jódpótlási célra, és nem tapasztalta ezt a később Wolff-Chaikoff effektusnak elkeresztelt állítólagos hatást.

A fentieken túl még van néhány olyan tévhit, ami a jóddal kapcsolatos félreértések továbbélését segíti elő. Egy tipikusat kiemelnék, ez pedig a milligrammos jódbevitel hatására megemelkedő TSH, ami alapján ma a legtöbb, ortomolekuláris jódpótlásban nem jártas szakember azonnal pajzsmirigy-alulműködést diagnosztizál és nyugtázza magában a Wolff-Chaikoff hatás érvényesülését, leszidva a pácienst. Ez azonban nem így van, a TSH a NIS-ek regenerációja és számának növelése miatt emelkedik meg (a hosszú jódínség miatt nem volt rájuk akkora szükség) és önmagában, azaz a klinikai tünetek nélkül és normál FT4, FT3 értékek mellett nem jelent hypothyreosist.

Hogyan tudhatom meg, hogy jódhiányos vagyok-e?

A jódhiány olyan óriási probléma az egész földgolyón, hogy maga a WHO is kiemelten foglalkozik vele. Állítása szerint a jódhiány a megelőzhető szellemi visszamaradottság első számú oka világszerte. Ez jól érzékelteti a probléma súlyát. Azzal viszont, hogy a WHO hogyan képzeli el a megoldást (jódozott só, hátrányait ld. fentebb) illetve hogyan, milyen teszttel állapítja azt meg, már vannak sajnos gondok.

A WHO által szorgalmazott vizelet jodid koncentráció vizsgálat („spot test”) sajnos komoly korlátokkal rendelkezik. Abból indul ki, hogy a jód kétszer tud veszélyes lenni: ha túl kevés vagy ha túl sok. Emiatt tipikus U görbeként képzeli el a jódbevitel és az általa jelentett kockázat viszonyát, vagyis az alacsony jódszintre súlyos kockázatot jelez (ami igaz is), viszont a felső határt nagyon alacsonyan húzza meg, hiszen abból indul ki, hogy a milligrammos jódadagok már megzavarják a pajzsmirigy működését.

Ezt már tudjuk, hogy nem így van. Vannak ugyan ellenjavallatai a jódszedésnek (autonom adenoma: önállóan működő hormontermelő szövet a pajzsmirigyben, struma ovarii stb., a Hashimoto thyreoiditis viszont alapvetően nem az), de ha ezeket kizárjuk, a fenti nagyságrendben és megfelelő kísérő tápanyagok (ld. még később) biztosítása mellett végzett jódpótlás nem okoz pajzsmirigy-túlműködést és autoimmun pajzsmirigy-betegségeket, amikkel a WHO 300 µg/l vizelet jodid koncentráció feletti szinteknél ijesztegeti az embereket. (Összehasonlításul: tokiói lakosoknál ez az érték átlagban kb. 10.000 µg/l, és köszönik szépen, jól vannak…)

A fentiek miatt a WHO szpot teszt és az azon alapuló, manapság elterjedőben lévő vizelet „gyorstesztek” csak a nagyon súlyos fokú jódhiány detektálására alkalmasak, az egész szervezetre kiterjedő megfelelő jódellátottság megállapítására nem. És ez bizony óriási hiányosság és egyben veszély is, hiszen ha a teszt jó eredményt szolgáltat, attól még messze nem biztos, hogy valamennyi jódigényes szervünk megfelelően el van látva jóddal! Így pedig egyfajta hamis biztonságérzetbe ringathatjuk magunkat, amiért hosszú távon akár nagy árat is fizethetünk.

Azt, hogy testünkben az összes jódigényes szerv és szövet sejtszinten hogyan van ellátva jóddal, az ún. 24 órás jódtelítettségi teszt segítségével mérhetjük fel. Ez tesztadag (50 mg jód, így ellenjavallatok is vannak!) előzetes bevételével kezdődik, aztán 24 órán keresztül gyűjteni kell minden vizeletet. Az ebből vett mintát laborban megvizsgáltatva ki lehet számolni, hogy a bevett adag hány százaléka ürült ki.

A cél az, hogy ez az érték 90% felett legyen. Egy egészségesen működő szervezet ugyanis rendelkezik azzal a képességgel, hogy mindaddig visszatartja az elfogyasztott jód egy részét, amíg a sejtszintű jódraktárak nem telítődtek teljesen. (Ez egyébként az ortomolekuláris jódpótlás célja.) A jódtelítettségi teszttel ill. annak meghatározott időnként (3-6 hónap) történő ismétlésével nyomon tudjuk követni ezt a sejtszintű telítődési folyamatot a jódpótlás során.

Ha valaki korábban nem élt japán étrenden, azaz nem ette a már említett magas jódtartalmú tengeri algákat napi rendszerességgel, és nem szedett milligrammos mennyiségben jódot sem, akkor felesleges elvégezni ezt a tesztet. Napi szinten idehaza fogyasztott ételeink jódtartalma ugyanis jellemzően még az RDA értéket sem éri el, nemhogy a milligrammos tartományt, amitől hosszabb távon telítődés várható.

Hogyan tudjuk a jódot biztonságosan visszafogadni életünkbe?

A fentiek alapján is elmondható, hogy az emberi szervezet „gyárilag” abszolút a milligrammos nagyságrendű jódbevitelre lett tervezve, ez lenne számára ideális.

Ezeknek a mennyiségeknek a visszavezetése viszont részben a régóta tartó jódtilalom és a már transzgenerációssá mélyült jódhiány, részben a jelenlegi életmódunk és kiüresedett élelmiszereink, részben pedig a környezetből testünkbe jutott jódellenes anyagok fokozott jelenléte miatt komplex megközelítést, átgondolt stratégiát igényel.

Hiába volt egészen a múlt század közepéig mindennapi gyakorlat a Lugol-oldat alapú jódpótlás, a mai ember szervezete már nem ugyanaz, mint a régi időkben élőké volt. Nem lehet abból kiindulni, hogy mindent ugyanúgy kell csinálni, mint anno, mert ami régen jó volt, most is az. Sajnos nem, és ez nem csak a jódra igaz…

Szervezetünket tehát fel kell készíteni a milligrammos adagú jódra, meg kell neki építeni az alapot. A mellékelt ábrán láthatjuk a legfontosabb kulcsszavakat, hogy hogyan, milyen lépésekkel érdemes ezt kivitelezni. Fontos, hogy erre hangsúlyt fektessünk, mert egy instabil alap nem fogja tudni megtartani a Lugol- alapú jódot, illetve az általa kiváltott méregtelenítési folyamatok (toxikus halogének ürülése, mikroba-elhalásos reakciók stb.) is jobban igénybe veszik majd a szervezetet.

A felkészülésnek és aztán a jód adagolásának vannak általános törvényszerűségei, de az egész funkcionális egészségjavító program egyénre szabottan működik a legjobban. Amennyiben nem rendelkezünk kellő tudással és tapasztalattal ezen a területen, és a támogató anyagok tanulmányozása után is úgy érezzük, nem tudnánk felelősségteljesen üzemeltetni ezt a rendszert, esetleg összetett az esetünk (komplex egészségügyi problémák, gyógyszerek stb.) akkor ajánlott jódpótlásban jártas szakembert felkeresni és az ő segítségét kérni.

Ajánlott irodalom / További információk / Elérhetőségek: